Sokaknak idézhet régi, fájó emlékeket korábbi menekülésekről, kitelepítésekről, harcokról. Ilyenkor óhatatlanul előkerülnek a korábbi „bevált” túlélési stratégiák, eszközök. Sokak kezdenek újra raktározni, útlevelet csináltatni, vészforgatókönyveket gyártani maguk és szeretteik számára.
Mások talán az eltávolodással igyekeznek védeni önmagukat, lelki egyensúlyukat. Bár tudomást vesznek a háború tényéről, de próbálják megőrizni hidegvérüket, a lehető legkevesebb ingert beengedni az eseményekből, és élik tovább az életüket.
Egy jelentős réteg pedig az aktív megküzdés egy altruista formáját választja, és keresi a lehetőséget, hogy segítséget nyújthasson a kialakult helyzetben a rászorulók számára.
Bárhogyan is birkózunk meg a történtekkel, az teljesen rendben van. Ha saját egyensúlyunkat igyekszünk megőrizni, hogy helyt tudjunk állni a mindennapokban, akkor mi ezzel vesszük ki a részünket. Másokon akkor fogunk tudni segíteni, ha mi magunk is rendben vagyunk.
Szinte felfoghatatlan az összefogás, amit az utóbbi hetekben látni, tapasztalni lehet az emberek részéről a kialakult helyzettel kapcsolatban. Alig érkeztek meg hazánkba az első menekültek, azonnal reagált rá a társadalom, megjelentek a segítségnyújtás legkülönbözőbb formái, ahol mindenki úgy próbált tenni a jó ügyért, ahogy tudott. Hamar kialakult egy jól szervezett, jól koordinált rendszer, ami lehetővé teszi, hogy a segítség oda és olyan formába jusson el, ahol szükség van rá.
Ez a fajta hálózat pedig nem jöhetett volna létre, nem működhetne ilyen hatékonyan anélkül a rengeteg önkéntes nélkül, akik szabadidejüket nem sajnálva, saját kötelezettségeik mellett időt és energiát áldoznak ennek működtetésére.
Segítséget rengetegféleképpen lehet nyújtani. Lehet pénzzel, élelmiszerrel, tisztálkodási eszközökkel, gyerekjátékokkal, ruhákkal. Érdemes persze tájékozódni, hogy hol mire van szükség, de ha valaki éppen azzal szeretne beszállni, hogy visz 100 palacsintát a menekülteknek, akkor ezzel is ki tudja venni a részét a segítségnyújtásból. Bár sok szervezet számára a pénzadományok a legpraktikusabbak, hiszen ők tudják, hogy mire lenne a legnagyobb szükségük, de teljesen emberi jelenség, hogy szeretnénk ennél közvetlenebb módon, kézzel foghatóbban átélni a segítségnyújtást, és konkrét dolgokat adományoznánk.
Az adományokon kívül önkénteskedhetünk, amelynek keretén belül elég időnként például nyelvtudásunkat felajánlani. Egyesek fuvarral, mások szállással járulnak hozzá a menekültek megsegítéséhez.
Fontos azonban azzal is tisztában lenni, hogy szállásnyújtás esetén mennyi egyéb „teher” szakadhat a nyakunkba. A menekülteknek ügyeket kell intézni, járnak-kelnek. Mielőtt ebben a megoldásban gondolkodunk, érdemes feltenni az alábbi kérdéseket: vajon ezt lakhelyünktől mennyire könnyen tehetik meg? Tudunk-e ebben nekik segíteni? Adnánk-e jó szívvel kulcsot az otthonunkhoz egy idegennek? Át kell gondolnunk, hogy mennyire tudunk tényleg mindent megadni, amire ilyen helyzetben vállalkozunk.
Segítő szakmában dolgozóként különösen fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy nem csak a menekültek vannak ebben a helyzetben fokozott stressznek kitéve, segítőknek is meg kell birkózniuk azzal a lelki teherrel, amit munkájuk magában hordozhat.
A Gyermekhíd Alapítvány egyik munkatársa önkéntesként dolgozik. Szerinte azok a megható pillanatok jelentik az egyik legnagyobb erőforrást, amikor egy-egy menekült kifejezi, hogy apróságnak tűnő dolgok milyen sokat jelenthetnek. A munka során az ember megtapasztalhatja, hogy egy tál meleg étel, egy szoba, ahol a menekülő megpihenhet, ahol biztonságban tudhatja gyermekét, ahol nem hallani repülők, fegyverek, bombák zaját, milyen sokat számít az életünkben.
Ezek a visszajelzések olykor csak egy búcsúnál megjelenő könnycsepp formájában mutatkoznak meg, amit így sokszor nem is lát az a sok-sok önkéntes, aki hozzájárult mindehhez. Ezért fontos, hogy ezeket a pillanatokat egymás között megosszák, továbbítsák azok számára is, akik ebből személyesen talán csak ritkán részesülnek.
.jpg)
Sok segítő szakma fogott össze, és ajánlott fel ingyenes beszélgetést az önkéntesek számára. Ezt azonban talán nem veszik igénybe elég gyakran. Az önkéntesek beszámolói alapján hangsúlyosabbnak tűnik az egymás közötti kommunikáció, inkább egymásnak nyújtanak támaszt.
Sokszor csak egy rövid levegőzés erejéig van idejük szusszanni, amikor jól tud esni olyanokkal beszélgetni, akik sorstársak.
Figyelnek egymásra, ha valakinek például már lejárt a műszakja, de még mindig ott látják, figyelmeztetik, hogy ideje haza menni. Vagy ha már nagyon fáradtnak tűnik a másik, akkor elküldik pihenni. A kimerültség inkább a nyugodtabb időszakokban tör elő. Amikor káosz van, intézkedni kell, akkor mindenki teszi a dolgát. Amikor kicsit lelassulnak az események, akkor veszik sokszor csak észre, hogy mennyire elfáradtak. Ilyenkor szem előtt kell tartaniuk, hogy magukra is szánjanak időt. Hiszen sokan teljes állás, család, iskola mellett vállalják ezeket a plusz feladatokat.
Nem jó, ha a segítségnyújtás saját életünk, kötelezettségeink, egészségünk rovására megy. Fontos, hogy mindenki annyit vállaljon, amire érez kapacitást, ami számára lelkileg, érzelmileg, időben belefér!
Nagyon sokszínű az önkéntesi paletta. Nők, férfiak, fiatalok, idősek, különböző szakmájú, érdeklődésű emberek alkotják a csapatot. Mindenki türelemmel, teljes elfogadással várja, hogy milyen feladatot osztanak rá. Szerencsére a legtöbb esetben nem jelent gondot, hogy ki milyen folyamatba tud bekapcsolódni, általában hiába jelentkezik valaki egy adott területre, teljesen nyitott, hogy másból is kivegye a részét. Ha arra van szükség, akkor szemeteszsákokat cipel, ágyneműt húz, Excel-táblázatokat pötyög, telefonál vagy WC-t takarít. Egy-egy belső feszültség, frusztráció nagyon rá tudja nyomni a bélyegét mindenki hangulatára, a többi önkéntesére, a menekültekére, ezért különösen fontos, hogy ilyen kisugárzással ne nehezítsék egymás munkáját.
Segítőként mindig figyelnünk kell saját határainkra!
El kell fogadnunk, hogy nem vagyunk szuperhősök, nem menthetünk meg mindenkit, és nem önzőség, ha néha nemet mondunk, ha nem vagyunk mindig elérhetőek. Tartsuk a „munkaidőt”, ha szükséges olykor nyugodtan kapcsoljuk ki a telefont, de legalábbis hagyjunk olyan időszakot magunknak, amikor az önkéntes munkánkhoz kapcsolódó témától el tudunk távolodni. Sok olyan feladatot lehet vállalni, ahol idegen emberek nagyon közel kerülhetnek a privát szféránkhoz. Húzzunk határokat, a kialakult érzéseket, kapcsolatokat kezeljük a helyén! Ha kicsit is bizonytalannak érezzük ebben magunkat, ha túl sok minden gyűlt össze bennünk, akkor kérjük szakember segítségét!
Segíteni jó, de ehhez magunkat is egyensúlyban kell tartani!
Vendégszerző: Böszörményi Luca
Pszichológus
