Cookie / Süti tájékoztató
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a bebalanced.hu honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében cookie-kat alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
Elfogadom
0
Amikor a kirakós nem áll össze - hibás stratégiák a mozaikcsaládban

Amikor a kirakós nem áll össze - hibás stratégiák a mozaikcsaládban

Ha két, egymást addig nem ismerő félnek egésszé kell válnia, természetes, hogy az együttélés új formáit, a megoldások új alternatíváit kell megtalálnunk. Borbély Lilla írása.

A mozaikká egyesülő családrészek mind hozzák a saját szokás- és elvárásrendszerüket, melyek összeegyeztetése nem egyszerű feladat. Néhány tipikus megoldási kísérlet azonban nem visz közelebb a harmóniához, ezeket vesszük most sorra.

 

 

 

 

Az alkalmazkodás a hagyományos családi struktúrában is az együttélés kulcsa, fokozottan igaz ez a mozaikcsaládok életére. A családok kifejlesztenek bizonyos stratégiákat a felmerülő nehézségek megoldására, ám néhánynak túl nagy az ára, vagy egyenesen maga a megoldási kísérlet válik problémává.

A családi tanácsadásra vagy terápiára érkező családok már próbálták valamilyen módon feloldani a problémáikat, ezeket viszont gyakran úgy választják meg, hogy nem határozzák meg pontosan, mi is valójában az elakadásuk. Belülről gyakran nehéz látni, hogy belső rendszerük túl kusza vagy nem megfelelő, illetve a problémát néha az okozza, hogy nukleáris és nem mozaikcsaládként tekintenek magukra. Lássuk ezeket a gyakorlatban!

 

 

 

 

Tabu a mozaikcsaládos lét

Az egyik nehézséget okozó kísérlet, hogy megpróbálunk magunkra úgy tekinteni, mintha nukleáris család lennénk, ennek mentén szervezzük meg magunkat, húzzuk meg a határainkat. Mit jelent ez?

 

Jellemző például, hogy a külön élő szülő ilyenkor kiszorul, a pótszülő lesz az „anya” és az ’apa”, a nevelt gyerekek pedig „igazi”-ként lesznek kezelve, próbálva ezzel egy csapásra megoldani a felmerülő bonyodalmakat.

 

A teljessé válás a normális állapot helyreállításának illúzióját adja, amely már csak azért is vágyott a családtagok számára, mert szeretnének vigaszt találni és vigaszt nyújtani a megélt hiányok és veszteségek miatt, melyet az eredeti család felbomlása jelentett. A szülők gyakran küzdenek bűntudattal a gyerekekkel szemben, mert nem tudnak teljes családot biztosítani, ez a stratégia ezért is merül fel olyan gyakran.

 

A gyerekek számára is vonzó lehet ez a megoldás, mert felcsillantja a reményt, hogy a különválás kevésbé lehet fájdalmas.

 

Mi ezzel a gond? Elkerüljük a kapcsolatok és a szerepek valódi meghatározását, nem nézünk szembe a valósággal, a másféleséggel. A konfliktusok valódi rendezése, konstruktív megbeszélése és a tisztességes kompromisszumok elérése azonban csak akkor lehetséges, ha létrejön a megfelelő nyíltság.

 

 

 

 

A pótszülő túlvállalja magát

Ilyenkor a pótszülő megpróbál „szuperszülő” lenni. A pótszülő gyakran ezzel akar megküzdeni a szerepével kapcsolatos bizonytalanságokkal, megtalálni és legitimálni a helyét, vagy a különélő szülő miatti bizonytalanságot leküzdeni.

 

Kusza határokkal rendelkező családokban akár megmentőként is érkezhet a pótszülő, aki segíthet a fejre nőtt gyerekekkel, képviseli a kereteket.

 

Kisgyermekes családokban szintén fájó lehet a hiányzó anya szerepébe belépni, főként akkor, ha a szülő meghalt. Ilyenkor sokszor a gyermekek is várják, hogy feledtessék velük a veszteségüket, ugyanakkor sokszor olyan érzelmeket „kell” ilyenkor mutatniuk, melyekre nincsenek felkészülve. A túlzott önfeladás és a túlgondoskodás is megjelenhet.

 

 

 

 

Miért nem jó ez a stratégia? Ilyenkor a pótszülő és a gyerekek között nem fokozatosan érik be a kapcsolat, nincs idő a kölcsönös alkalmazkodásra. A pótszülőt gyakran nem a megélt belső késztetés hajtja, hanem a cél, hogy helyet kapjon a családban, így nem is hosszan fenntartható ez az állapot. Egy apróság is kiugrathatja a pótszülő valójában megélt érzéseit, amely alapot adhat a gyerekeknek a leértékelésre. Emellett a gyerekek a pótszülő túlvállalását gyakran agresszióként, ráakaszkodásként élik meg.

 

Ez a minta a vér szerinti szülő és a gyerekek koalíciójához vezethet, amely megakadályozza, hogy a pótszülő valóban csatlakozhasson a családhoz.

 

 

Valamelyik családtag „elfoglalása”

Ilyenkor az egyik családtagot (például a közös gyermeket) a többiek saját céljukra „használják”, vagy a családtag hagyja magát „használni”. Előfordul, hogy a pótszülő a közös gyerek mentén reméli, hogy leküzdheti a kívülállóság érzését, a pár szeretné a közös gyerekkel kompenzálni a múltat vagy a „nehéz” gyereke(ke)t, illetve a közös gyermekkel szeretnék bebiztosítani a kapcsolatukat, megóvni azt a felbomlástól.

Hová vezet ez? A stratégiának nehéz következményei lehetnek az „elfoglalt” gyerekre. Kisebb korában rendszerint jól alkalmazkodik a rejtett igényekhez, felnőttként ugyanakkor csökkent autonómiával és öntudattal küzdhet, észreveheti, hogy másokért fáradozik.

 

 

 

 

Valamelyik tag kirekesztése vagy visszavonulása

Rendszerint az egyik családtagot bűnbaknak kiáltják ki, nyíltan vagy rejtettebben kizárják, vagy a családtag magát teszi bűnbakká és vonul vissza. Előfordul a különélő szülőnél, a pótszülőnél, a „problémás” saját, illetve a nevelt gyereknél is.

Hogyan okoz problémát? Bár a kirekesztéssel vagy visszavonulással a mozaikcsalád eleinte megkönnyebbülhet például egy problémás gyerek távolodása esetén, ez mégis nehézséget jelent. Kifejezheti, hogy az újjászerveződés feladatát nem sikerült megoldani, a családtagok nem tudtak integrálódni.

 

Valamint megfosztják magukat attól az esélytől is, hogy a gyermek viselkedése mögötti üzenetet megértsék és azzal megküzdjenek.

 

A négy stratégia a családdá alakulás konfliktusait igyekszik megoldani, ám sok rejtett nehézséget hordoz magában. Mivel segíthetjük valóban a harmonikus alkalmazkodást?

  • A közösen töltött idő segít megismerni, hogyan működnek és reagálnak a gyerekek, alkalmat biztosítanak a megfigyelésre, majd a kapcsolódásra. A sport, a játék és a kirándulás mind remek alkalmat biztosít.
  • A közös étkezések alkalmat adnak a kapcsolat alakítására. A kíváncsiság és a valódi, teljes figyelem segíthet közelebb kerülni.
  • Érdemes nyitottan és elfogadóan közelítenünk a gyerekek felé, ha elvárások helyett pozitív hozzáállással találkoznak, ők is konstruktívabbá válhatnak.
  • A pótszülő kapjon új szerepet a család életében. Ha megpróbálja a különélő szülő helyét elfoglalni, mint „apa” vagy „anya”, az a gyerekekben sokszor rossz érzést kelt.
  • Közvetlenül kommunikáljunk a másik szülővel, ne pedig a gyereken keresztül. Így elkerüljük a félreértést, és őt sem terheljük meg!
  • Alakítsuk úgy az életteret, hogy lehetőség legyen az elvonulásra! A változás úgyis éppen elég megterhelő lehet például a gyermekek számára, plusz szorongást jelenthet például egy közös gyerekszoba a külön családból érkezőkkel.
  • Ne támasszunk elvárást a gyerekek felé az érzelmekkel kapcsolatban, hagyjunk időt, amíg azok kialakulnak maguktól, különben lehet, hogy éppen eltávolodást váltunk ki!

Szerző: Borbély Lilla

A Bebalanced Pszichológiai Pont pszichológusa

 

Felhasznált irodalom:

Krähenbühl, V., Jellouschek, H., Kohaus-Jellouschek, H., & Weber, R. (2009). Mozaikcsaládok. Animula Kiadó, Budapest.

https://pszichoforyou.hu/mozaikcsalad/