Ennek okát talán a klasszikus családi működésben kell keresni, hiszen a gondoskodás több formáját is a női, anyai szerephez társítjuk. Korábbi cikkünkben megvizsgáltuk, hogyan hat a férfiakra, ha idő előtt véget ér a gyerekkoruk, most pedig arra keressük a választ, hogyan hat a parentifikáció a nők életére és kapcsolataik működésére.
Női szerepek
A parentifikációnak két formája ismert: az instrumentális és az érzelmi. Előbbi során a gyermek a korának nem megfelelő házimunkákat, teendőket végzi el, míg az utóbbi során megtanulja, hogy a saját érzései másodrangúak a szülő érzéseihez képest, például, ha a szülője éppen jókedvű, akkor ő ne mesélje el a nap során vele történt rossz élményeket, nehogy ezzel a szülő kedvét is elrontsa.
Nagyon sok családban a nők feladata a főzés, mosás, takarítás és emellett a gondoskodás a család többi tagjáról érzelmileg, például meghallgatni a másik problémáját, megvigasztalni, egy „meleg és szerető otthont” teremteni. Így egy diszfunkcionálisan működő családban könnyen megtörténhet, hogy azokat a szülői feladatokat, amiket a családi dinamika szerint az anyának kellene ellátni vagy korábban őhozzá tartoztak, nem az apa veszi át, hanem a lánygyermek.
Hogy hathat ez a párkapcsolati működésre?
A gyerekkori minták nagyban befolyásolják a párválasztást, még akkor is, ha tudjuk, hogy mi az, amit nem szeretnénk, vagy az, amit jobb lenne elkerülni. A sématerápia szemszögéből nézve ennek az az oka, hogy az „ismerős rossz” tudat alatt még mindig biztonságosabbnak tűnik, mint egy teljesen ismeretlen működésű kapcsolatba kerülni.
Így, ha gyerekként nekünk kellett gondoskodni a szüleink szükségleteiről, nagy eséllyel olyan párt fogunk választani, ahol ezt újból megélhetjük, és ismét a másik felet fogjuk előtérbe helyezni.
Egy ilyen kapcsolat, amelyben a másik működése emlékeztet minket a szüleinkére, akaratlanul is előhívja bennünk azokat a mély meggyőződéseket, amiket gyerekként a parentifikáció során tanultunk: „Hiába vagyok fáradt, vagy nincs hozzá kedvem, akkor is meg kell csinálnom a vacsorát, ki kell mosnom a ruhákat. Hiszen a másik erre nem képes, ő ezt úgysem fogja megcsinálni. Hiába vagyok feszült vagy rosszkedvű, csak terhelném, ha elmondanám neki.”
Abban a helyzetben, amikor ezek a meggyőződéseink aktiválódnak, nagyon könnyű a már megtanult gyerekkori viselkedést elővenni és magunkra vállalni a szülői szerepet, anyáskodni a partnerünk felett.
Nem meglepő tehát, hogy azok a nők, akik gyerekkorukban megélték a parentifikációt, alacsonyabb párkapcsolati elégedettségről számolnak be, többször válnak párkapcsolati erőszak áldozatává, kevésbé érzik magukat biztonságban a párkapcsolatban és kevésbé tudják a saját identitásukat felfedezni, kifejezni. Összességében akár azt is mondhatjuk, hogy ezek a gyerekkori élmények az egészséges határok fenntartásában okoznak nehézségeket.
Hogyan válhatunk egyenrangúvá a kapcsolatban?
Talán a legfontosabb, hogy tudatosítsuk és felismerjük az önfeláldozó, túlzottan gondoskodó működésünket és meg tudjuk különböztetni az egészséges törődéstől. Hiszen, ha foglalkozunk a párunkkal és figyelembe vesszük az érzéseit, segítünk neki, vagy néha helyette megcsinálunk valamit, az önmagában még nem probléma. Ha viszont azt érezzük, hogy nem vagyunk egyenrangúak, a párunk elvárja, hogy helyette tegyünk meg dolgokat, vagy esetleg nem is kéri, de mi mégis úgy érezzük, hogy helyette kell cselekednünk, ezért gyakran túlterheltek vagyunk, le kell mondanunk szükségleinkről, vagy akár dühössé is válunk a partnerünkre emiatt, akkor érdemes ezekre a jelekre figyelni és akár önállóan vagy szakember bevonásával változtatni.
Konkrét terápiás módszerekről és önsegítő gyakorlatokról korábbi cikkünkben olvashatnak: https://bebalanced.hu/cikkek/magazin/a-parentifikacio-kihivasai-egy-parkapcsolatban-a-ferfiak-szemszogebol
Végezetül pedig íme néhány gondolatébresztő kérdés, amelyek megválaszolásával megvizsgálhatjuk, hogy a gyerekkori mintáink aktivizálódtak bennünk, vagy csupán egészséges gondoskodásról van szó:
Emlékeztet-e a helyzet korábbi élményekre?
Miért szeretném az alábbi dolgot helyette megtenni?
Jogos-e az az elképzelésem, hogy ő ezt nem tudja egyedül megcsinálni?
Mi az, amire nekem valóban szükségem lenne az adott helyzetben?
Mikor és miben támaszkodhatok én a páromra?
Kifejezhetem a szükségleteimet és érzéseimet, meghallgat a párom?
Szerző: Patányi Anikó Lilla
A BeBalanced Pszichológiai Pont pszichológusa
Felhasznált irodalom:
Collins, W. A., Hennighausen, K. C., Schmit, D. T., & Sroufe, L. A. (1997). Developmental precursors of romantic relationships: A longitudinal analysis. In S. Shulman & W. A. Collins (Eds.), Romantic relationships in adolescence: Developmental perspectives (pp. 69-84). San Francisco, CA: Jossey-Bass.
Bourassa, K., & Allen, J. (2010). Compulsive Caregiving: Emotional Parentification in Childhood and Its Association With Romantic Relationships in Late Adolescence and Early Adulthood. University of Virgina.
Young, J. E., Klosko, J. S., & Weishaar, M. E. (2003). Schema therapy. New York: Guilford, 254, 653-658.
