Gyakran szóba kerül, hogy milyen fontos meghúzni a határokat a munkahelyen, arról azonban kevesebbet beszélünk, hogy ez otthon is ugyanennyire szükséges. Családi identitásunk egységbe szervez minket a szüleinkkel, testvéreinkkel, férjünkkel, de emellett fontos megtartani egyéniségünket, kialakítani saját értékrendünket is.
Ha a határok kevésbé láthatóak, gyermeki szempontból azt tapasztalhatjuk, hogy a vonal meghúzásával megsértjük szüleinket, pedig csak arról van szó, hogy egy-két dologban másképp működünk. Szülőként értetlenül állhatunk azelőtt, hogy a jó szándékot és gondoskodást gyermekünk valami ismeretlenre, és kevésbé jónak tűnőre cseréli azzal, hogy a maga feje után megy.
A családi együttélés minőségét nagyban meghatározza az, hogy a családtagok mennyire képesek tiszteletben tartani egymás énhatárait, melyek legjobb mutatója, hogy szeretteink mit tekintenek közösnek, és mik tartoznak csak az egyénhez.
Gondolhatunk itt konkrét tárgyakra, terekre, de akár gondolatokra és érzelmekre is. Nagy munkát igényel, hogy az összetartozás erősítése mellett tiszteletben tartsuk a családtagok egyediségét is. Sokan az eltérőben a családi kötelék meggyengülését látják, de egy kis odafigyeléssel észrevehetjük, hogy milyen sokat adhat a közösséghez az, ha többféle egyéniségből épül fel.
Ha érdekel:
- Hogyan vehetjük észre, ha elmosódtak az énhatárok a családban?
- Honnan tudjuk, ha túl merev határokat húztunk?
- Hogyan tudjuk énhatárainkat megőrizni családon belül?
Regisztrálj honlapunkra, hogy ingyenesen hozzáférhess szakmai anyagainkhoz, teljes terjedelmükben!
AZ ÉN-HATÁROK FONTOSSÁGA A CSALÁDBAN
Mindannyian más temperamentummal, más érzelmi világgal, más gondolatokkal, más szükségletekkel és igényekkel vagyunk jelen az életünkben. Ez a más nem jelenti azt, hogy ellentétes, mint a családtagoké, barátoké, csak valamilyen szempontból nem pont ugyanolyan.
Egy családon belül nagy munkát igényel, hogy bár fontosnak gondoljuk az összetartozást, mégis tiszteletben tudjuk tartani és értékeljük a családtagok egyediségét.
Sokan az eltérőben azt a veszélyt látják, hogy az miben gyengíti a nagy egészet, pedig érdemes sokkal inkább arra helyezni figyelmet, hogy észrevesszük, mit ad a közöshöz az, hogy többféle egyéniségből épül fel.
A Gestalt pszichológia fő tétele óta ráadásul tudjuk, hogy az egész még több is, mint a részek összessége!
Milyen érdekes, hogy az egyén meghatározása egy családi név és egy keresztnév által történik. Kihangsúlyozódik az, hogy hova tartozunk, minek a része vagyunk, de ugyanolyan fontos, hogy keresztnevünkkel pontosan beazonosíthatóak vagyunk. A két név között van egy láthatatlan határ, ami összekapcsolja családot és az egyént, de egyszerre külön is választja.
„Mi vagyunk a Szabóék.” Hallhatjuk több család bemutatkozását. „Már növöget a harmadik fogunk” Büszkélkednek az anyukák. „Hát meg akarsz őrjíteni, hogy ezt teszed?” Folytatódik kamaszkorban…
Gyakran hallom ezeket a mondatokat családterápiás üléseken, vagy ismerősi körben is. Ami a fentebbi mondatokban közös, bár különbözőképpen jelenik meg, az az elmosódott határokra való utalás a többes szám használatával, a másik nevében beszéléssel, az érzelmek átvételével, a másik érzésének sajátként való megélésével, az ezért való felelősségre vonással.
A családi együttélés minőségét meghatározza, milyenek a családtagok közötti határok, mennyire tudják tiszteletben tartani a benne levők én-határait. A határokat jól mutatja, hogy miket tartanak közös dolognak, és mik tartoznak csak az egyénhez. Gondolhatunk itt konkrét tárgyakra, terekre, de akár gondolatokra és érzelmekre is.
A határok lehetnek elmosódottak, ami kevés teret ad az egyéni dolgoknak. Jelentkezhet abban, hogy nincs kopogás otthon, ha belépnek más szobájába, átveszik egymás érzelmeit, a másikat teszik felelőssé azért, ami velük történik.
Ezekben a családokban nehéz kifejezni a szükségleteket, mert azzal megbántódnak a többiek, nehéz őszintén megosztani egy nehézséget, mert azonnal a többiek nehézségévé is válik, ami miatt az egyént fogják okolni. Ki nem mondott elvárások vannak arra vonatkozóan, milyennek kell lenni, és neheztelés, ha ettől bárki bármiben eltér.
A határok lehetnek túl merevek is. Ebben az esetben a személyek izoláltan élnek egymás mellett, nincs lehetőség a kapcsolódásra. Ezáltal nem elérhető a támogatás, a biztonságos kontroll, ami ugyancsak káros lehet a személyiségfejlődés szempontjából.
Egy jól működő családban rugalmas és átjárható határokkal találkozunk. Ez azt jelenti, hogy elérhetőek egymás számára a tagok, ami lehetővé teszi a kapcsolódást és a támogatást, de a világos és jól definiált határok biztosítják az egyéni autonómiát és elkülönülés lehetőségét is anélkül, hogy emiatt bárkit felelősségre vonnának a többiek.
Hogyan tudjuk én-határainkat megőrizni családunkon belül?
- beszéljünk egyes számban, ha érzésekről, gondolatokról van szó, különítsük el saját megéléseinket a másikétól. Próbáljuk meg nem átvenni a másik érzéseit, inkább azt keressük, mire lehet szüksége. Ne olvassunk mások gondolatában és ne is várjuk el fordítva sem. Beszélgessünk, kérdezzünk, értsük meg a másikat, osszuk meg saját érzéseinket.
- ne vegyünk magunkra mindent. Próbáljuk megérteni a másik üzenetét, jelezni, ha nem tartjuk korrektnek, jelezzük ezt vissza, de folytassuk a bántó spirált.
- merjük képviselni igényeinket és szükségleteinket. Ne mástól várjuk, hogy kielégítsék őket, hanem vállaljunk értük felelősséget. Ha szükségünk van ehhez a másikra is, ne várjuk, hogy kitalálja a gondolatunkat, hanem kérjünk!
- tudjunk nemet mondani azokra a dolgokra, amiket nem tudunk vállalni, vagy nem szeretnénk megtenni anélkül, hogy ezért rosszul éreznénk magunkat. Figyeljünk arra, hogy ez a nemet mondás ne a másikat büntetés eszköze legyen, hanem saját szükségleteink és igényeink védelme.
Szerző: Milbik Zsuzsa
A Bebalanced Pszichológiai Pont pszichológusa