Érdekes azonban, hogy míg partnerünk vélt elképzelései rólunk jellemzően élénk gondolkodási köröket indítanak be, azzal már sokkal kevesebbet foglalkozunk, hogy mi mit várunk el a másik féltől.
.jpg)
A különböző, nőket megszólító oldalakon számos listával találkozhatunk, amelyek azt próbálják körüljárni, milyen az ideális nő, és milyen tulajdonságokkal nyerhető el a férfiak szíve. A férfiak sem maradnak azonban ki az okításból, arra is találhatunk sok cikket, vajon milyen férfi kell a nőknek. Bár szinte kivétel nélkül azt mantrázzák ezekben az írásokban, hogy légy önmagad, és a magabiztosság, kiforrott személyiség vonzó, mégis azt az érzetet keltik, mintha ez is csak egy újabb kipipálandó tétel volna az elvárások listáján, egyenrangúként az igényes megjelenéssel, vagy azzal, hogy nevessünk a másik viccén, nem pedig egy olyan sok munkát igénylő nehéz feladat, mint ami valójában.
Az önmagunkba vetett hit egy kapcsolat alakulásakor a másik fél számára igen megnyerő tulajdonságnak tűnhet. Ha a kisugárzásunk arról árulkodik, hogy bízunk magunkban, hogy tudjuk milyen célok felé haladunk, az imponáló, de elsősorban nem azért fontos, mert másnak imponál, hanem azért, mert kiemelkedő jelentőségű a saját jóllétünk szempontjából, hogy a helyünkön legyünk a meglévő szerepeinkben, még akkor is, ha vágyunk más szerepek után.
Akkor tudunk ugyanis legnagyobb eséllyel kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatot kialakítani bárkivel, ha önmagunkkal harmóniában vagyunk.
A sok-sok elvárás közepette megtalálni a biztos helyünket azonban igazi kihívás. Ezt nagyban nehezíti, ha gyerekkorunkban nem kaptuk meg azt a teret, ahol érzéseinket, szükségleteinket szabadon kifejezhettük. Ilyen esetben olyan dinamika épülhet be a működésünkbe, amely arra összpontosul, hogy mások elvárásai, visszajelzései határozzák meg a saját jóllétünket. Az a személy, aki így működik, mások vélt vagy valós szükségleteit próbálja kielégíteni, ezeknek próbál megfelelni abból a célból, hogy kiérdemelje az odafigyelést, a megértést, a szeretetet. Túlságosan fókuszál mások igényeire, érzékenyen reagál rájuk, megpróbálja megkedveltetni magát bármi áron. Ez viszont azzal jár, hogy a saját szükségletei, igényei, érzései teljesen háttérbe szorulnak. Sokszor megtörténik, hogy olyan sokáig gyakorolja mások igényeinek kielégítését, hogy egyáltalán nem érzékeli saját szükségleteit, ha mégis, nincs eszköze azok kielégítésére. A megfelelés fő mozgatórugója a szorongás, a félelem, hogy elhagyják, nem szeretik, ha nem tesz meg mindent a másikért, ha nem ad bele erőn felüli energiákat, hogy a másiknak jó legyen.
Minél korábbról hozzuk ezt a működést, annál inkább leszünk önazonosak saját magunk háttérbe szorításával, az önfeladást jogosnak, érthetőnek, logikusnak, az egyetlen helyes viselkedésnek érezhetjük ilyenkor. Érdemes azonban tudatosítani, hogy mit hoz és mit vesz el ez a hozzáállásunk. Az emberek általában ösztönösen kedvelik azt, aki meg akar nekik felelni, energiát tesz egy kapcsolatba és érzékenyen reagál az igényeikre. Látni kell azonban azt is, hogy ezzel a viselkedéssel egyenrangú kapcsolatokat szinte lehetetlen létrehozni.
Ahol a pár egyik fele mindig többet akar adni, de ő maga nem jelenik meg, nem vár el, nem kér, ott kialakul egy aránytalanság, ami egyik vagy másik félben feszültséget fog generálni.
Sokszor megesik, hogy épp az önalávető fél lesz frusztrált, hiszen nem kap a másiktól. Ez a feszültség aztán olyan vitákat gerjeszt, amelyek a másik felet gyanútlanul érik, hiszen nem történt változás, látszólag nincs probléma, mindig így működött a kapcsolat, mégis érződik az elégedetlenség. Természetesen rengeteg olyan helyzettel szembesülhetünk, amikor ez a viselkedés adekvát és érthető. Egy párkapcsolatban is lehetnek olyan időszakok, mikor egyik vagy másik félnek többet kell alkalmazkodnia, feladnia saját vágyaiból. Ha ez azonban mindennapossá és hosszú távúvá válik, az sajnos a legtöbbször beteljesíti azt a félelmet, hogy nem vagyok fontos a másiknak, ezért el fog hagyni.
Ha megérik bennünk a vágy, hogy egyenrangú kapcsolatokat szeretnénk kialakítani, legkönnyebben úgy tudunk változtatni, ha először megtanuljuk felismerni, mikor lépük bele ebbe a viselkedésmódba. Mi előzi ezt meg? Mit csinálunk ilyenkor? Szinte csak a másik fél vágyait próbáljuk kitalálni, neki megfelelni?
Ha már könnyen megy a felismerés, elmélyülhetünk abban, milyen érzéseink vannak és mire lenne szükségünk ebben a helyzetben.
Ha erre is rátaláltunk, akkor pedig megpróbáljuk betölteni ezt a szükségletet és valamilyen formában kifejezni az érzéseinket. Ezek a lépések gyakran nem mennek könnyen. Sok türelem, önmagunkkal való együttérzés és gyakorlás kell hozzá, ezért gyakran jobb egy segítő szakemberrel végigmenni ezen az úton.
Szerző: Drippey-Dévai Julianna
A Bebalanced Pszichológiai Pont pszichológusa
