Szinte fellélegzünk, amikor találunk egy olyan barátot vagy társat, akivel együtt lehet örülni vagy helyteleníteni, kritizálni. Azaz az érzelmeink megosztása és megélésünk hasonlósága egy olyan biztonságot és megerősítést kínál, ami alapvető szükségletünk. Önmagunk felvállalása azonban mindig magában hordozza annak a lehetőségét, hogy a másik fél nem ért meg bennünket, nem fogad el, esetleg meg is ítél. A szerethetőségünkbe vetett bizalom hiánya és az elutasítástól való félelem ezért késztethet bennünket arra, hogy elrejtsük valódi igényeinket, gondolatainkat és alkalmazkodjunk másokhoz.
Mennyire lehetünk önmagunk egy párkapcsolatban?
Amikor kapcsolódunk valakihez, az elején mindig van egy tapogatózó időszak, ahol a hasonlóságok és különbségek feltérképezése zajlik. Ahogy mélyül a bizalom és a kapcsolat, úgy tudja magát mindkét fél egyre jobban elengedni és megmutatni legbensőbb, akár kevésbé szerethető részeit. Nem szabad szélsőségekben gondolkozni a kapcsolatok terén: nem lesz olyan személy, akivel tökéletesen összeillünk majd. De megélhetjük annak a biztonságát, hogy elfogadnak minket olyannak, amilyenek vagyunk. Vajon mi képesek vagyunk elfogadni és szeretni önmagunkat? Ez kulcstényező abban, hogy hogyan vállaljuk magunkat egy kapcsolatban. Ha képtelenek vagyunk igényeinket megosztani, saját véleményünket megfogalmazni, közösen döntéseket hozni, az árulkodó lehet. Kérdés, hogy a másik személy túlzott dominanciája, kritikái miatt, vagy saját szorongásaink, alacsony önbizalmunk miatt rejzőzködünk?
Aki mindent felad: people-pleaser
A people-pleaser egy angol kifejezés az olyan emberekre, akik inkább mások kénye és kedve szerint formálják véleményüket, személyiségüket vagy viselkedésüket, miközben saját igényeikről lemondanak. Ez a fajta kapcsolódás magában hordozza a tényleges konfliktusok hiányát: egy people-pleaser arra fog törekedni, hogy bármilyen konfrontálódást elkerüljön vagy hatékonyan és gyorsan elsimítson. E mögött a viselkedés mögött egy jó adag félelem, bizonytalanság, alacsony önbizalom és önértékelés húzódhat meg. A people-pleaser akkor érzi magát szerethetőnek, ha mindent megtesz a másik emberért. Természetesen ezt azért teszi, hogy megtapasztalja a szeretetet, elfogadást, kapcsolódást. Tudatosan vagy tudattalan ugyanis azt feltételezi, hogy másképp nincs esélye kapcsolódni másokhoz. Ijesztő számára a saját nézetek, gondolatok vállalása, mert úgy érzi, hogy ez veszélyeztetheti a kapcsolatot.
Pedig egy kiegyensúlyozott, biztonságos párkapcsolatban például helye lehet a véleménykülönbségeknek, az eltérő igényeknek, az ismeretlen szokásoknak.
Nem is elvárható, hogy két ember mindenben ugyanazt gondolja, érezze. A túlzott alkalmazkodás olyan egyenlőtlen kapcsolatokat eredményez, amelyben akár mindkét fél szenvedhet hosszú távon.
Az önfeladás eredménye
Ha a párkapcsolatban az egyik fél önként, belső nyomás hatására folyamatosan lemond saját igényeiről, az rövid távon nagyon nyereségesnek tűnhet a kapcsolat szempontjából. Míg az alkalmazkodó eleget tesz a maga által állított szerethetőségi kritériumnak, párja nem biztos, hogy észreveszi ezt a mögöttes motivációt. Csak annyit fog érzékelni belőle, hogy a kapcsolat mindig kiegyensúlyozott, nincsenek viták, nem kell lemondani dolgokról vagy alkalmazkodni. Helyette úgy érezheti, hogy megtalálta a nagy őt, akivel megélheti a tökéletes összeolvadást és egységet. Hosszútávon is fenn tud maradni egy ilyen egyenlőtlenség, ha az alkalmazkodó fél kellően kitartó és viselkedése kiegészíti párjának a kényelmes, szintén konfliktuskerülő vagy domináns magatartását.
Érzelmileg azonban fárasztó és elkeserítő szélmalomharc ez, amiben az alkalmazkodó fél egy idő után elfáradhat, megjelenhet benne a csalódás és a düh párja felé. Elérkezhet egy olyan pontra, amikor úgy érzi, hogy végig kihasználták, és ebben az „ébredésben” a másikra hárítja a felelősséget. Megpróbálhat a kapcsolatban most először konfrontálódni, amit a másik fél aggodalommal és értetlenül fogad. Abban az esetben, ha dühét passzív módon éli meg, továbbra sincs valódi problémamegoldás, és akár egy új, „jövedelmezőbbnek”, jutalmazóbbnak tűnő személynél kereshet megerősítést és enyhülést.
Az a fél, akinek eddig nem kellett alkalmazkodnia egy ilyen pálfordulás alkalmával ismeri meg valójában a párját, és úgy érezheti, hogy átverték. Más esetben hiányérzetet kelthet benne, hogy az alkalmazkodó fél mindig csak rábólint, helyesel, egyetért, de saját véleményt nem alkot. Nem hiteles, személytelen, mintha nem is lenne jelen.
Ami korábban a végtelen összetartozást és összeillés élményét adta, most akár frusztráló is lehet.
Az együtt örülés, együtt gondolkodás hirtelen üressé válhat, mintha mindig is magával folytatott volna egysíkú monológót az illető, és ez az üresség élmény szintén vezethet a kapcsolat gyengüléséhez, szakításhoz vagy külső komfort kereséséhez.
Szerző: Horváth Andrea
A BeBalanced Pszichológiai Pont pszichológusa
