Aztán amikor megtudja a komor valóságot, akkor talán összetörik, szomorú lesz, így inkább jobb elkerülni, hogy ne érje csalódás?
Érdekes élmény ráébredni szülőként, hogy a szokásos ünnepeket, hagyományokat nekünk kell meghatározni, vajon ünnepeljük-e. A mi dolgunk, a mi felelősségünk: családi szokássá formáljuk, vagy dönthetünk úgy is, hogy nem veszünk tudomást róluk, itthon nem foglalkozunk velük, esetleg építünk saját hagyományokat. Ha ünnepeljük, akkor hogyan? Ahogy mi a saját családunkban megtapasztaltuk? Vagy bárhogy, csak úgy ne? Hogy érinti ez a gyerekeinket fejlődéslélektani szempontból?
A gyermeki fantáziavilág bármit is csinálunk, alkot, működik, él. A gyerek legjobb tanulási eszköze és egyik legfontosabb saját érzelmi támogatója a képzelete, és azok a játékok, amiket ő talál ki.
Így aztán arra a kérdésre, hogy ártunk-e, ha egy abszolút irreális kedves nagypapa-figurát felruházunk mesebeli tulajdonságokkal, hamar le kell szögeznem, hogy lelki szempontból egyáltalán nem, sőt. Ha a szülő játszik a gyermekével (netán önfeledten, úgy, hogy ő maga is belemerül), az egyet üzen csak a gyereknek: anya/apa szeret engem. Abból nem derül ki ugyanez számára, ha pl. minden reggel elmegyünk dolgozni, hogy a család megélhetését biztosítsuk.
Nem mindegy, milyen részletességgel, és milyen elemeket építünk bele a saját családi hagyományunkba. A gyerkőc életkora szerint tudjuk őt is bevonni a mókázásba, esetleg nagyon pici gyermekeknél még csak a mese, a rajzolt alakok, a kiscsizma szerepe lesz csak fontos.
Az örömteli várakozás, amit felépíthetünk a gyereknek, nagyon fontos önszabályozási folyamatokat segít elő, ami megágyaz olyan magas agyi funkcióknak, mint a célállítás képessége.
Hangsúlyoznám, hogy nem érdemes a büntetés oldalát kidomborítani ennek a szokásnak: a legmosolygósabb idős bácsi is könnyen lehet a félelem és a szorongás tárgya, ha „rossz gyereknek” érzem magam tőle. A felnőttkorban megjelenő nehéz élmények is innen származnak javarészt: ha már az oviscsoportban is jelen volt ez a jó gyerek-rossz gyerek címkézés, amit az ovis Mikulás döntött el, akinek az óvónénik súgtak. Három évesen komoly ítélet lenne bárkire is kimondani, hogy rossz gyerek, még akkor is, ha rengeteg csintalanságot csinál.
Arra bátorítom itt is a szülőket, hallgassanak a belső szülői hangjukra: ha valamiért a gyerek elkezdett félni a Mikulástól, ne erőltessük, és főleg ne kérdezgessük a kisgyermeket, miért fél! Ha tudja, lerajzolja majd, vagy kijátssza magából. Legkésőbb kisiskolás korban úgyis mindenki rádöbben, hogy ez egy mesebeli alak, akinek játékból ugyanúgy lehet levelet írni, sőt, a kisiskolásnak is lehet aztán saját felfogadott Mikulása, aki a többieket is megajándékozza.
Szerző: Olé Adrienn
A Bebalanced Pszichológiai Pont pszichológusa
