Nem a traumám vagyok – így gyógyíthatók lelki sebeink

Jártunkban-keltünkben, életünk során (hacsak nem egy külvilágtól és embertársainktól elzárt, jól körülhatárolt burokban élünk) mindannyian elszenvedünk több-kevesebb traumatikus élményt, szerzünk lelki sebeket, horzsolódik a lelkünk.

Alapvetően nem is az a kérdés, hogy vannak-e lelki sebeink, és annak sincs értelme, hogy –mint egy dacos kigyermek – dühösen perlekedjünk a sorsunkkal felhánytorgatva a sérüléseinket. Ezen a vonalon elindulva könnyen beleeshetünk akár abba a csapdába is, hogy méricskéljük, kinek hány lelki sebe van, összehasonlításba kezdhetünk, hogy mások többet vagy kevesebbet sérültek-e nálunk. Értelmetlen dolog, fölösleges idő- és energiapocsékolás ezen rágódni – mint ahogyan az is, ha folyamatosan csak arra fókuszálunk, azzal vagyunk elfoglalva, hogy traumatikus életeseményeinkért másokat hibáztassunk, vádoljunk.

Sokkal lényegesebb az a kérdés, hogy mit kezdünk az elszenvedett traumáinkkal, lelki sebeinkkel: rájuk merünk-e egyáltalán nézni (vagy letagadjuk azokat), és törekszünk-e bekötözni, gyógyítani őket?

Bár mi magunk nem voltunk felelősek a trauma elszenvedéséért, nem érdemeltük azt meg, azért igenis felelősek vagyunk, hogy mit kezdünk az átélt trauma utóhatásaival.

Aki párkapcsolatban él, az is könnyen lehet, hogy elszenvedett korábban komoly traumákat, ,,begyűjtött” addigi élete során sérüléseket. A korai életévekben, a származási családban is szerezhetett valaki sebeket. Például azáltal, hogy elhanyagolást vagy nem megfelelő szülői odafordulást, nem feltétel nélküli, hanem feltételekhez kötött szeretetet tapasztalt meg.

Időnként a szülők legnagyobb jóindulata, legjobb szándéka és maximális odafigyelése, odafordulása ellenére is előfordulhatnak hibák, hiányosságok /félrecsúszások a szülői gondozásban, a nevelésben, ugyanakkor sajnos nem ritka a családon belül elkövetett súlyos abúzus (fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazás/visszaélés) sem.

Másrészről a gyermek- és serdülőkor folyamán, a felnövekedés során, a szocializáció bármelyik pontján (például iskolában, óvodában, kortárscsoportokban, akár baráti körben is) érhetnek valakit traumatikus élmények (pl. iskolai bántalmazás, online térben elszenvedett bántalmazás, serdülőkori kigúnyolás, kortársközösségből való kirekesztés).

Párkapcsolatainkban szintén megtapasztalhatunk nemcsak örömteli eseményeket, hanem átélhetünk fájó traumákat is. A korábbi párkapcsolatainkban megtapasztalt traumák emlékeit és utóhatásait, az azokban szerzett lelki sebeinket magunkkal hordozzuk (és ha azok nincsenek megfelelően feldolgozva, visszük tovább a következő kapcsolatainkba is). Ilyen párkapcsolatban elszenvedett sérülés lehet például annak a megtapasztalása, hogy a másik nem figyelt ránk eléggé (olyan mértékben, mint ahogyan azt mi igényeltük volna), nem törődött szükségleteinkkel, nem fejezhettük ki érzéseinket, nem mondhattuk el gondolatainkat, véleményünket, nem dönthettünk valamiben szabadon, esetleg párunk túlzottan kontrollálni próbált, szabályozva, hogy mivel, kivel töltjük a szabadidőnket, mire fordítunk pénzt stb. Előfordulhatott akár megcsalás vagy egyéb okokból történő bizalomvesztés, megtapasztalhattunk verbális bántalmazást, verbális agressziót, de sajnos nem egyszer előfordul az is, hogy valaki fizikai esetleg szexuális erőszakot kényszerül átélni.

Sokan hajlamosak lehetnek azt gondolni, hogy egy (új) párkapcsolat majd megold mindent. Sokszor azzal a nem tudatos, nem kimondott elvárással kezdenek bele egy új kapcsolatba – és ezt közvetítik a társuk felé is –, hogy a párkapcsolat és a párjuk majd megoldja problémáikat, begyógyítja a korábban szerzett sebeket.

Irreális, maladaptív hiedelem és elvárás ez. Párunknak nem feladata, nem kötelessége begyógyítani lelki sérüléseinket. Segíthet, támogathat a gyógyulás során azzal, hogy elfogadó és empatikus hozzáállással fordul felénk (melynek megtapasztalásában hatalmas erő rejlik), és bíztat, hogy foglalkozzunk sebeinkkel (még jobb, ha arra is bíztat, abban is támogató, hogy pszichológussal közösen dolgozzunk ezen), de egyedül tőle remélni a teljes gyógyulást nem jó. (Még abban az esetben sem, ha munkáját tekintve gyógyító szakember, képzett segítő a párunk.)

Ne a másiktól várjuk a gyógyulást, hanem saját magunkért felelősséget vállalva törődjünk lelki sebeink gyógyításával! Az első lépés annak eldöntése, hogy foglalkozni szeretnénk sebeinkkel, annak tudatosítása és felvállalása, hogy igenis, nekünk bizony vannak sérüléseink, életünk korábbi időszakában megsebződtünk (szemben azzal, hogy sokan tagadják vagy szőnyeg alá söprik ezeket, mondogatván, hogy nekik aztán nincsen semmi problémájuk, náluk, körülöttük minden rendben és minden tökéletes).

Sebeinket akkor tudjuk gyógyítani, ha mindenekelőtt rájuk merünk nézni! Ezt követően érdemes külső segítséget kérni, szakembert felkeresni, és közösen dolgozni a problémákon, a traumatikus élmények fel/átdolgozásán (önmagában az idő múlása, és egyéb külső tényezők nem fogják megoldani a problémát).

Pszichológussal végzett kitartó, elszánt munka tud támogatni minket a korábban szerzett lelki sebeink begyógyításában. Hosszas, fáradtságos, energiaigényes munka lehet (hiszen a kliens is mindig komoly erőfeszítéseket kell tegyen a gyógyulás irányába), de hosszútávon megéri, kifizetődő. Gyógyult, beforrt (de akár, sokszor már a gyógyulófélben lévő, hegesedő) sebek esetében érezni, tapasztalni fogjuk, hogy változott, javult a szubjektív életminőségünk, boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk, nem beszélve a harmonikus(abb) párkapcsolat megtapasztalásáról.

Természetesen egy párkapcsolatban nemcsak nekünk magunknak, hanem a másik félnek is lehetnek (és általában vannak is) traumái, magával hozott sebei. Hiszen párunk is egy batyuval, korábban megtapasztalt események emléknyomaival érkezik a kapcsolódásba. Ha arra gyanakszunk, úgy látjuk, hogy párunk (is) vérző, fekélyes sebektől szenved – tudván azt, hogy nem a mi feladatunk és felelősségünk begyógyítani azokat –, azzal tudjuk segíteni, támogatni gyógyulási folyamatát, ha arra bíztatjuk, hogy nézzen szembe korábbi traumáival, foglalkozzon velük, keressen fel pszichológust.

Szerző: Tatai Csilla

A Bebalanced Pszichológiai Pont pszichológusa